Szuper utazások

Ajándék helikopterezésnek ne nézd a fogát! (videóval)

Repülni szeretünk, ez OK. Repülővel repülni nagyon szeretünk, ez is OK. Rendes, utasszállító repülővel repülni nagyon szeretünk, ez is OK. Na de ez még nem jelenti azt, hogy bármire felülünk, ami repül! Vitorlázó repülőre például valószínűleg nem mernék felülni, és őszintén szólva a helikopterezés sem szerepelt a bakancslistámon, simán meg lettem volna nélküle, pedig láttam ám, hogy a kis lieblingem, New York felett is lehet helikopterezni, és Grand Canyon-os helikopterezésről is hallottam már, de mindig azt gondoltam, hogy jó, legyen, de én erre különösebben nem vágyom. 

Aztán jött egy lehetőség, márciusban ugyanis Zermatt-ban töltöttünk egy hosszú hétvégét, ahol egy születésnap alkalmából gyűltünk össze, és ahol az ünnepelt egy, a Matterhorn feletti helikopterezést kapott ajándékba. Már pár héttel korábban kiderült, hogy van hely a helikopteren, és lehet menni potyautasnak, így én már akkor ezen gondolkodtam, amikor az ünnepeltnek még fogalma sem volt semmiről:) Bár nem tartom magam vakmerő, mit vakmerő, még igazából nagyon bátor alkatnak sem, (sőt!), mégis, amikor meghallottam, hogy lenne egy ilyen lehetőség, szinte egyből úgy gondoltam, hogy menni akarok. Magam sem értettem, de határozottan úgy éreztem, hogy jó lesz, menni akarok, ott a helyem a helikopteren. 

Persze könnyű volt vagánynak lenni a számítógép előtt ülve, és megírni egy emailt, hogy “igen, én szeretnék felmenni”, a konkrét történés ennél jóval izgalmasabb volt. Eljött tehát a nagy nap. Két potyahely volt a helikopteren, így az is felmerült már az elején ötletként, hogy Laci (a férjem) vagy Brúnó (a kisfiam), is feljöjjön, de Brúnó nem akart csak velem jönni, azt pedig mi zártuk ki, hogy úgy menjünk fel, hogy Brúnó lent marad, mi meg mindketten fent. Mert mi van ha történik valami… Na szóval egészen az utolsó utáni percig úgy volt, hogy a mi családunkat csak én képviselem, de végül kiderült, hogy mindketten jöhetnek, és némi hezitálás után úgy döntött a két fiú, hogy ők is feljönnek. 

Negyed órás séta volt a városközponttól a helikopter felszálló pályáig, és ez pont elég volt ahhoz, hogy átgondoljam az egészet, és rájöjjek, hogy igazából nem is biztos, hogy jó ötlet, hogy én felmegyek:) Kicsit tériszonyos is vagyok, meg úgy egyébként is…. kell ez nekem?:) Kezdett átjárni az izgalom, megijedtem egy olyan kis apróságtól, hogy nem volt nálam rágó, pedig az mindig segít, ha gyomorfelkavarós dolgok történnek – ettől még idegesebb lettem.. de végül csak sikerült szerezni, és bár kicsit megnyugodtam, az általános aggodalom nem múlt el. Persze ezeket fejben játszottam le, mert nem akartam a fiúkat is hergelni, de lehet egyébként, hogy ha nem lettek volna ott ők is, akkor kitáncoltam volna az egészből.

Még volt egy utolsó gondolatom, hogy “á, hagyjuk az egészet, nem megyünk mi hárman, szépen megnézzük lentről, és kész, ennyi is elég nekünk“, de mire ezt végleg eldöntöttem volna, addigra már szóltak is, hogy mehetünk – az eredetinél kb. 15 perccel korábban. Így aztán mentünk. Öten, három felnőtt, két kisgyerek, az 5 éves Brúnó és 7 éves unokatestvérkéje. Odaszaladtunk a nagy zajban, beültünk, pikk-pakk becsatoltak minket, fejünkre került a füles és mint egy taxi, amibe gyorsan beülnek az utasok a vasútállomás előtt, úgy indultunk mi is egyből, ahogy ránk zárták az ajtót. 

 

Nah, onnantól már aztán nem volt visszaút, mentünk, mentünk, egyre feljebb. A headset úgy van kialakítva, hogy mindenki hall mindenkit, így hallgattuk, ahogy a kicsik egymásnak mutatják, hogy “látod milyen szép?!” és “ú de gyönyörű”, és stb., miközben a helikopter szépen lassan felszállt a völgyből, és elindult a hófödte hegycsúcsok felé. Csodaszép volt, gyönyörű, és fantasztikus élmény, nehéz is szavakba önteni, mert egyszerűen tökéletes volt. Akkora mázlink volt, hogy március közepén épp ezen a napon épp ekkor szikrázó napsütés volt, sehol egy felhő, de még csak felhőkezdemény sem. Hibátlan időnk volt, a hegyek gyönyörűek voltak, és az egész tényleg csodálatos volt.

Egészen addig, míg közel nem mentünk a hegyekhez:) Mármint nagyon közel. Nagyon-nagyon közel. Mert volt olyan pillanat, amikor annyira közel ment egy-egy hegycsúcshoz, hogy kicsit még így felnőtt szemmel nézve is félelmetes volt. Vagy így volt csak igazán, mert a gyerekek középen ültek, mi szélen, és ott azért olyan volt, mintha karnyújtásnyira lett volna a hegycsúcs, ami még ok, de közben tudod, hogy a hatalmas propellerek ott pörögnek feletted, és ettől izgalmas volt az egész, mert nem értetted, hogy nem akad be a propeller, ha egyszer annyira közel vagyunk… Persze nem akadt be semmi, itt – állítólag – a világ legjobb helikopter pilótái dolgoznak, akik naponta 20x megteszik ezt az utat, ennél sokkal nagyobb szélben is akár, szóval pontosan tudják mi a dolguk, de ettől még azért volt egy-két helyzet, amikor csak – utólag röhögve megállapítottuk, hogy – erősen kapaszkodtunk mi felnőttek is. Na jó, bevallom, volt egy kb. 1 perces szakasz, amikor elfordultam, és nem mertem kinézni az én oldalamon, mert az már annyira félelmetesen közel volt. 

Több idő nem volt az izgalomra, mert egyszer csak az addig kedélyesen üldögélő-nézelődő gyerekek elkezdték “hergelni” egymást. Egyikőjük azt mondta hányingere van, és hát persze több se kellett a másiknak, onnantól kezdve neki is hányingere volt… közben az volt az érzésem, hogy annyira nem rossz a helyzet, de persze nem bagatellizáltuk el a dolgot, teljesen komolyan vettük őket, és vissza is fordultunk egyből, de onnantól kezdve a saját izgalmunkat felülírta a “beszéljetek gyerekek, nyeljél, nyeljél, beszéljél egy kicsit Brúnóka” típusú csevegés:). A pilóta ugyanis azt mondta, hogy az segít ilyenkor, ha beszéltetjük a hányingerre panaszkodó utas(oka)t, amit mi meg is tettünk, és nem is lett végül semmi baj, épségben leszálltunk, és senki nem lett rosszul. Közben láttunk üzletembert, aki gyakorlatilag taxiként használta a helikoptert, és síelőket, akik a helikopterrel mentek fel egy pályára, szóval biztos meg lehet ezt is szokni. Amíg nem megy közel semmihez, addig olyan, mint egy repülőn ülni, csak jobb:) Óriási élmény, örülök, hogy nem táncoltam vissza, nem tudom, lesz-e még valaha ilyen mázlim:D  

Mutatok majd még másik videót is, de ízelítőül íme egy rövidke, amit én csináltam:

-----------------------------------------------------------------------------------------------

Gyere és kövess a Facebook oldalamon is, jó lesz!!:)

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!